A hétvégén Goleman Társas intelligencia c. könyvét olvastam, pontosabban annak a "Hogyan lesz az őkből, mi?" fejezetét. Ennek a fejezetnek a fő üzenete, hogy az ember természetében kódolt, hogy azok akik nem mi vagyunk, azaz ők azokat tárgyiasítja és képes kikapcsolni az együttérzést velük kapcsolatban. A mi-ők, az én-az többes száma írja Goleman. Azt gondolom, hogy ennek a természetünkben kódolt mintázatnak a végeláthatatlan és pusztító hatását a társadalmunkra nem kell ecsetelni.
Hogy jön ez az élményközpontú oktatáshoz és ehhez a megoldás központú módszert bemutató cikkhez? A cikkel kapcsolatban az egyik gondolatom, hogy elolvasva olyan egyszerűnek tűnik, de mint minden viszony szinten zajló történet az ördög itt is a részletekben lakozik. Egyszerűen az a helyzet, hogy akkor válunk képessé ezt a módszert alkalmazni, ha meghaladjuk az egocentrikus tudatossági szintet és képessé válunk a többszempontú szemléletre (ez amúgy a felnőtté válás természetes lépése... - lenne :)). Mindaddig amíg énközpontú vagyok (a felnőtt társadalom és így a pedagógusok 70 % nagyságrendileg még ezen a tudatossági szinten van) addig nem vagyok képes ezt a szemléletmódot és így hitelesen ezt a módszert alkalmazni.
A két dolog tehát ott ér össze, hogy vannak genetikusan belénk kódolt késztetéseink ezt hívja Goleman az agyi folyamatok mellékútjának és a magasabb szintű gondolkozás révén (a gondolkozás főútja) képesek vagyunk meghaladni ezeket a késztetéseket. Valójában a gyerekek nevelésének és ezen belül a pedagógiának ez az egyik legfontosabb feladata (lenne), hogy segítse, támogassa azt a folyamatot amire minden gyermek a természete szerint képes, azaz haladni ezeken a meghaladási pontokon keresztül és ami ennél fontosabb, hogy ennek során megszerezze azt a képességet, hogy képessé váljon meghaladni önmagát, azaz mint ember fejlődjön.
Azonban mi van akkor ha pont a pedagógus nem szerezte meg ezt a képességet, ha Ő olyan iskolákban nőtt fel, ahol erre nem volt lehetősége, hogyan válhat képessé arra, hogy élményközpontú pedagógiai módszereket alkalmazzon?
Nem biztos, hogy nem szerezte meg. Majd minden fiatal pedagógus úgy vág bele a szakmába, hogy na, majd ő megmutatja... Azután találkozik sokmindennel: - gyerekek az osztályban, akik már a régi mintázatok alapján szocializálótak, akik bebizonyítják, hogy a tanár úgyis hülye... addig provokálják, amíg kibújik belőle... és akkor megnyugodnak... - az elvárási kényszer, hiszen a pedagógusi minőséget a versenyeredmények (is) mérik... - az értelmetlen tanayag elsajáttítatásának kényszere, amikor a végső érv: ez a tananyag, ezt kell tudni... Attila Szilágyi-val tegnap éppen egy régi társasjáték ötletemről beszéltünk, hogy kellene egy "projektmenedzser/bürokrácia" társasjáték, ami a folyamatban való gondolkozásra tanít meg. Röviden a legegyszerűbb feladat: minden feladat erőforráshiányos és időnyomás alatt van. Ha el kell menni a boltba bevásárolni, akkor az a legegyszerűbb, ha fogod magad és elmész. De ha nincs bevásárlólistád, akkor háromszor annyit költesz, leereszt közben a bicikli kerék stb. Vagyis ha nem gondolkodsz folyamatban, akkor a folymaat elején nyersz, de a végén többszörösen veszítesz. Hogy jön ez ide? Az iskolában jellemzően állapotszerűségeket oktatnak. Egymástól nagyjából független tudáskockákat, nem folyamatokat. Az életünkben pedig mindig folyamatokat kell építeni, kialakítani stb. Vagyis a folymaatban gondolkodásra tartalomtól függetlenül is szükség van. A fenti probléma is, amit vázoltál, erre az állapotszerű gondolkodásra vezethető vissza. Ez a rendszerhiba.
Szerintem rendszerhiba és az emberi tudatosságban lévő elmaradás (hiba) egyszerre, ezért kell működtetnünk a viszony szint és a rendszerfejlesztés közötti fejlesztési visszacsatolási kört, mert csak ez az alliteráció képes egy jobb szintre emelni a rendszert.
Kedves László, olvasom, hogy elhagyod a Google-t. Ha Magyarországon jársz, szívesen meghívnánk, hogy tarts előadást új startupodról. https://forbes.hu/uzlet/a-magyar-szarmazasu-google-csucsvezeto-sajat-startupot-indit/
A hétvégén Goleman Társas intelligencia c. könyvét olvastam, pontosabban annak a "Hogyan lesz az őkből, mi?" fejezetét. Ennek a fejezetnek a fő üzenete, hogy az ember természetében kódolt, hogy azok akik nem mi vagyunk, azaz ők azokat tárgyiasítja és képes kikapcsolni az együttérzést velük kapcsolatban. A mi-ők, az én-az többes száma írja Goleman.
VálaszTörlésAzt gondolom, hogy ennek a természetünkben kódolt mintázatnak a végeláthatatlan és pusztító hatását a társadalmunkra nem kell ecsetelni.
Hogy jön ez az élményközpontú oktatáshoz és ehhez a megoldás központú módszert bemutató cikkhez?
A cikkel kapcsolatban az egyik gondolatom, hogy elolvasva olyan egyszerűnek tűnik, de mint minden viszony szinten zajló történet az ördög itt is a részletekben lakozik. Egyszerűen az a helyzet, hogy akkor válunk képessé ezt a módszert alkalmazni, ha meghaladjuk az egocentrikus tudatossági szintet és képessé válunk a többszempontú szemléletre (ez amúgy a felnőtté válás természetes lépése... - lenne :)). Mindaddig amíg énközpontú vagyok (a felnőtt társadalom és így a pedagógusok 70 % nagyságrendileg még ezen a tudatossági szinten van) addig nem vagyok képes ezt a szemléletmódot és így hitelesen ezt a módszert alkalmazni.
A két dolog tehát ott ér össze, hogy vannak genetikusan belénk kódolt késztetéseink ezt hívja Goleman az agyi folyamatok mellékútjának és a magasabb szintű gondolkozás révén (a gondolkozás főútja) képesek vagyunk meghaladni ezeket a késztetéseket. Valójában a gyerekek nevelésének és ezen belül a pedagógiának ez az egyik legfontosabb feladata (lenne), hogy segítse, támogassa azt a folyamatot amire minden gyermek a természete szerint képes, azaz haladni ezeken a meghaladási pontokon keresztül és ami ennél fontosabb, hogy ennek során megszerezze azt a képességet, hogy képessé váljon meghaladni önmagát, azaz mint ember fejlődjön.
Azonban mi van akkor ha pont a pedagógus nem szerezte meg ezt a képességet, ha Ő olyan iskolákban nőtt fel, ahol erre nem volt lehetősége, hogyan válhat képessé arra, hogy élményközpontú pedagógiai módszereket alkalmazzon?
Nem biztos, hogy nem szerezte meg. Majd minden fiatal pedagógus úgy vág bele a szakmába, hogy na, majd ő megmutatja... Azután találkozik sokmindennel:
VálaszTörlés- gyerekek az osztályban, akik már a régi mintázatok alapján szocializálótak, akik bebizonyítják, hogy a tanár úgyis hülye... addig provokálják, amíg kibújik belőle... és akkor megnyugodnak...
- az elvárási kényszer, hiszen a pedagógusi minőséget a versenyeredmények (is) mérik...
- az értelmetlen tanayag elsajáttítatásának kényszere, amikor a végső érv: ez a tananyag, ezt kell tudni...
Attila Szilágyi-val tegnap éppen egy régi társasjáték ötletemről beszéltünk, hogy kellene egy "projektmenedzser/bürokrácia" társasjáték, ami a folyamatban való gondolkozásra tanít meg. Röviden a legegyszerűbb feladat: minden feladat erőforráshiányos és időnyomás alatt van. Ha el kell menni a boltba bevásárolni, akkor az a legegyszerűbb, ha fogod magad és elmész. De ha nincs bevásárlólistád, akkor háromszor annyit költesz, leereszt közben a bicikli kerék stb. Vagyis ha nem gondolkodsz folyamatban, akkor a folymaat elején nyersz, de a végén többszörösen veszítesz.
Hogy jön ez ide? Az iskolában jellemzően állapotszerűségeket oktatnak. Egymástól nagyjából független tudáskockákat, nem folyamatokat. Az életünkben pedig mindig folyamatokat kell építeni, kialakítani stb. Vagyis a folymaatban gondolkodásra tartalomtól függetlenül is szükség van.
A fenti probléma is, amit vázoltál, erre az állapotszerű gondolkodásra vezethető vissza. Ez a rendszerhiba.
Szerintem rendszerhiba és az emberi tudatosságban lévő elmaradás (hiba) egyszerre, ezért kell működtetnünk a viszony szint és a rendszerfejlesztés közötti fejlesztési visszacsatolási kört, mert csak ez az alliteráció képes egy jobb szintre emelni a rendszert.
VálaszTörlésMindezek mellett a folyamatokat egyszerűvé, átláthatóvá kell tenni, a (felesleges) bonyolultság minden bizonnyal elriaszt.
VálaszTörlés